3.rész - A tánc a mindenem.

Sziasztok :)
Meghoztam nektek a 3.részt. Köszönöm szépen a segítséget Ginnek,ugyanis a második felét ő írta meg közös ötlet alapján. Remélem tetszeni fog. Jó olvasást :)

Gondolatok ezrei kavarogtak a fejemben. Mi lenne ha...? Bármerre is kalandoztak a gondolataim végül mindig erre a három szóra akadtam. Mi lenne ha a szüleim sosem ismerték volna meg egymást? Mi lenne ha én nem születtem volna meg? Talán még mindig együtt lennének? Talán én rontottam el mindent? Én vagyok az oka mindennek? Egy valamiben száz százalékban biztos vagyok. Elegem van a folytonos egyedül létből. Azt szeretném,hogy amikor reggel felkelek a szüleim már várjanak az asztalnál és az apám ugyanúgy köszöntsön minden reggel. Nem kell nekem a sok ruha,a pénz,a hírnév. Egy valamire vágyom:egy boldog,szerető családra! Szeretnék testvéreket. Utálom,hogy egyke vagyok,de ha jobban belegondolok nem is vagyok az. Van egy húgom,aki a létezésemről sem tud. Megakarom ismerni. Szeretném ha egyszer ezt mondaná: apu látni akarom a nővéremet. Igen ez az ,amire vágyok. Még nem tudom mikor,de elutazom Angliába. Muszáj szembenéznem az apámmal és a mostani feleségével,habár nem kedvelem,akkor is van köztünk egy szoros kötelék. Méghozzá egy gyermek,amiben az apám vére folyik. Ha csak belegondolok,hogy ez nő tette tönkre a szüleim kapcsolatát idegrohamot kapok. Akármikor csak meglátom a szemébe tudnék köpni. Gyűlölöm,amiért szétszakította a családom,bár nem teljesen az ő hibája. Nem ,nem akarok rágondolni csak felidegesítem magam.
Mivel már untam a tv-t felmentem a szobámba. Felsétáltam a lépcsőn,de a felénél megálltam és körbenéztem. Sehol senki. Még egy árva takarítónő sincs a közelben,akivel beszélgethetnék. Megindultam felfele és felöltöztem. Miután minden fontos teendőmet elvégeztem úgy döntöttem szívok egy kis friss levegőt és elmegyek sétálni. Ugyanazt az utat megtettem a lépcsőn lefele és az ajtó felé vettem az irányt. Megálltam az előszobában,hogy felvegyem a cipőmet,de valaki csöngetett. Odasétáltam és ajtót nyitottam.
- De örülök,hogy itt vagy.- átöleltem és nem akartam elengedni.
- Ennyire boldogít a jelenlétem?- vigyorgott miután eltolt magától.
- Nem- megráztam a fejem.- csak unatkoztam.- majd megvontam a vállam.
- Köszi ez igazán jól esik.- megveregette a hátam és besétált a nappaliba.- Hú de régen voltam már itt.- mondta és majd körbe nézett,hogy minden az eredeti állapotban maradt-e.- Ez a szekrény nem volt itt.-szólalt meg miután észrevette az ismeretlen bútor darabot.
- Nagyon jó a felismerő képességed.- majd utána mentem.- Kérsz valamit enni vagy tudod mit szolgáld ki magad elvégre itthon vagy.
- Te pedig nagyon jó vendég látó, de eltaláltad annyira éhes vagyok,hogy megtudnék enni négy csokis kelyhet.- mondta miközben a hasán körözött a kezével.
- Fogadjunk,hogy nem bírsz négyet megenni ! Szólok Zacknek,hogy csináljon.-nem vártam meg a válaszát,mert tudtam mi az. Már szaladtam is konyhába.- Zack öt csokis kehely rendel.- szóltam neki miközben az ujjaimmal egy ötöst mutattam.
- Öt? Talán itt vannak a...-folytatta volna,de meglátta az unokatestvéremet.- Már értem máris csinálom.
Húsz percen belül mind az öt kehely az asztalon pihent az unokatestvérem rögtön le is csapott rá. Úgy tömte magába az édességet,mint aki egy hónapja nem evett. Csak egy elégedett vigyort küldött a szakácsunknak. Én még a kehely felénél tartottam,amikor ő már a 3-nál tartott. Ránéztem és kuncogni kezdtem magamban.
- Neked meg mi bajod? - teljesen hülyének nézett,amiért a semmin nevettem.
- Jól áll a tejszínhab. - rámutattam az orrára ő pedig ránézett és az arcától még jobban nevetni kezdtem.
- Amúgy mit kapok ha nyerek?- kérdezte és eltávolította a tejszínhabot az orráról.
- Majd még kitaláljuk.
Ez hihetetlen. Biztosan csalt. Ez nem lehetséges. Befalt négy darab kelyhet. Én attól az egytől elteltem. Tátott szájjal meredtem rá ő pedig csak egy diadalittas mosolyt küldött. Megráztam a fejem,hogy ez biztos igaz e.
- Meglepődtél igaz?- vigyorgott,mint a tejbe tök.- Én mondtam,hogy éhes vagyok.-dőlt hátra a széken.
- De ennyire? Soha nem láttalak ennyit enni.- ismét megráztam a fejem.- Brrr..- erre elnevette magát.
- Ez meg mi volt? Amúgy meg Niall felfalta vacsoránál az összes kaját így nem maradt semmi.
- Nem tudom. Ez egy olyan úristen jelzés volt.- mosolyogtam rá.
- Mostantól az úristen helyett egy ilyet fogok csinálni: Brrr...- utánozott,de nem igazán sikerült neki.- Felállok a színpadra,meglátom a közönséget és Brrr...- felállt a székről és újra utánzásomba kezdett,ami most egy kicsit jobbra sikeredett.
Miután én is elfogyasztottam a reggelinek nem nevezhető ételt a nappaliba mentünk,ahol Redragon - gyakran hívom így. Egy piros póló okán adtam neki ezt a becenevet,amit leöntött és az ital egy sárkányt formázott meg.- egyből megtalálta a videó játékot. Mindig is furcsának találta,hogy lány létemre kedvelem az ilyenféle játékokat,de nem bánta,mert így legalább,ha nincs a srácokkal valaki tud vele játszani. A játék közben minden idegességét legyűrte és másodpercenként káromkodott,majd a végén fújt egyet.
- Jól vagy?- kérdeztem tőle,mert egy kicsit már megijesztett.
- Persze. Csak tudod mostanában elég sokat dolgozok,alig alszok,alig van egy kis szabadidőm és az örült rajongókról ne is beszéljünk.- hátra dőlt a kanapén.
- Hát igen volt egy kis incidens a múltkor.- vakartam meg a tarkóm.
- Mi történt?- nézett rám értetlenül. Csak a kezemre mutattam. - Ezt ők tették?
- Hát inkább az egyik tag.
- Közülünk valaki? Alissya mond már el,hogy mi történt.- emelte feljebb a hangját.
- Nyugi már semmi komoly. Csak éppen sms-t akartam neked írni,amikor fellöktek.- nyugtattam,de nem nagyon ment.
- De ki tette?- csak legyintettem a kezemmel jelezvén,hogy nem számít.- Hát ahogy gondolod. Úgyis kiszedem egyszer belőled.- ölbe tett kézzel hátra dőlt a kanapén és bekapcsolta a tv-t.

~ A jelenlegi hírek szerint a One Direction tagjai Párizsban tartózkodnak. Ezt a hírt néhány rajongó erősítette meg,akik levideózták,amint egy órán át menekül előlük a híres Harry Styles. Az egész utazást titokban szerették volna tartani. Minden erőnkkel azért küzdünk,hogy ennek okát megtudjuk.- mondta a tv-ben a bemondó.

- Sok sikert hozzá.- beszélt magában,majd ránéztem és felhúztam a szemöldököm.- Most mi van?-ismét legyintettem csak a kezemmel.
Ezután csak csöndbe ültünk egymás mellett. Meg akartam tőle kérdezni, hogy mi volt tegnap este az az: „mond meg neki, hogy egy ujjal sem érhet hozzá” szöveg, de mire oda jutottam volna megcsörrent a telefonja. Valami zenekari próbáról motyogott, és azzal el is tűnt.
Visszagondoltam az eredi tervemre, hogy elmegyek sétálni, de több kellett ahhoz, hogy most ne a családom szétesésén rágódjak, vagy, hogy ne unatkozzak. Felrohantam a szobámba. Felhajtottam az ágytakaróm, hogy kihúzhassam az ágyrács alatt rejtegetett dobozom.
Tele volt régi emlékekkel; fényképek, a naplóm, amibe minden jó élményemet írtam - rosszat soha, mert arra gondoltam, hogy ha visszaolvasom egyszer a jövőben, akkor, csak a jóra emlékezzek –, aztán ott volt a legalján a balett cipőm. Már lassan négy éve, annak, hogy nem volt rajtam, nem táncoltam. Amióta anya híresebb lett, apa pedig csak az új feleségével van elfoglalva nem táncoltam. Pedig egykor ez volt a mindenem. Több fellépésem is volt, amiről persze a legjobb barátnőm, Cher sem maradhatott le. Mindent szinte együtt csináltunk, aztán valahogy – nem tudom, hogy – az évek során eltávolodtunk egymástól. Szoktunk beszélni, de már nem úgy, mint régebben.
Beraktam a cipőm a táskámba. A ládát pedig visszaraktam a helyére. Felöltöztem, majd elmentem a régi próbatermemhez.
A világ legjobb érzése volt Párizsban sétálni. Minden olyan tökéletes volt. Megérkeztem abba az utcába, ahol a tánciskola volt. Ahogy közelebb mentem egy kisebb tömeg állt ott és mindegyik valami transzparenst tartott a kezében. Miután oda értem megláttam. Több tíz One Direction feliratot láttam magam előtt. Egy férfi állt az ajtóban. Be akartam menni, de megállított. Nem hitte el nekem, hogy csak az egyik próbaterembe akarok menni. Szitkozódva, de elléptem az ajtótól. Nem igaz, hogy pont most kell itt lenniük.
Pár percig csak álltam, majd úgy tettem, mint aki feladta. Megkerültem az épületet és a hátsó bejáraton át beszöktem. Kerestem egy üres termet. Bemelegítettem, nyújtottam, majd elkezdtem táncolni.
Eszembe jutott, miért is szerettem régebben annyira táncolni. Hogy miért volt olyan számomra, mint a drog, hogy miért éltetett ennyire. Amikor a zene megszólalt a testem automatikusan elkezdett mozogni. Semmire sem koncentráltam a táncon kívül. Minden egyes porcikám szinte eggyé vált a zene ritmusával. Minden mozdulatom olyan megfontolt és precíz volt. Háromszor pördűltem meg. Az utolsót pedig olyan nagy lendülettel vettem be, hogy a végére neki mentem valaminek és a földre zuhantam. Puhábbra estem, ekkor tudatosult bennem, hogy nem a falnak ütköztem neki, hanem valakinek. Két zöld szempár nézett rám vissza. Én ijedtem sikítottam, mire ő elkezdett mosolyogni. Megjelentek az arcán, azok a gödröcskék, amitől több tízezer lány elájulna, ha meglátná. Előttem pedig itt volt. Teljes zavarban voltam.
- Hogy kerülsz te ide? – kérdeztem, mire ő még mindig csak mosolygott.
- Én, csak… - szünetet tartott. – eltévedtem és a próbatermünket kerestem. És te, mi járatban erre felé? – még mindig nem hervadt le a mosoly az arcáról.
- Táncoltam, szabad, nem? – kérdeztem, kissé csípősen, pedig egyáltalán nem akartam úgy. – Neked mániád, hogy lányokat löksz fel?
- Nem, csak te jössz nekem minden egyes alkalommal. – nevetett fel. – Egyébként láttam, hogy táncolsz. Nagyon jól mozogsz, most már értem miért nézel ki ilyen csinosan – mosolygott. Íriszeivel engem mustrált, majd az arcomat kezdte el fürkészni. Én még mindig rajta feküdtem. Már rég le kellett volna szállnom róla. Szóra nyitotta száját, azonban a hátunk mögött valaki megköszörülte a torkát. Tudtam, hogy a kedves unokatestvérem ált mögöttem. Most jobban zavarba jöttem, és egy mozdulattal lemásztam Harryről, majd felpattantam.
Rokonomra néztem, aki felhúzott szemöldökkel és a mellkasa előtt összefont karokkal állt előttem.
- Azt hiszem, én most megyek… - mutattam az ajtó felé és kirohantam.