10. rész - Hallgass végig!

Sziasztok!
A sok hónap kihagyás után, úgy döntöttem megleplek titeket egyszerre két résszel!
A dolgok annyiban fognak változni, hogy mostantól jelen időben írom a részeket.
Nagyon boldog vagyok, mert a szünet alatt a rendszeres olvasóim száma is növekedett és a látogatók száma meghaladta a 15ezret. Köszönöm!
Nem is csacsognék tovább, jó olvasást kívánok az új részhez!
ui.: Aki még nem olvasta a 9.részt, ez a bejegyzés alatt megteheti!
Vaffi.

.::Alissya::.

Egy, két, há’, egy két, há’ – diktálja az ütemet a régi tánctanárom, aki már kiskorom óta engem oktat. Ő az én példaképem, olyan szeretnék lenni, mint ő. – És pördülés! – adja az utasításokat, amiket örömmel teljesítek. Sorról sorra hajtom végre a táncmozdulatokat, amiket régóta gyakorlok, de még mindig nem a tökéletes módon történnek meg, legalább is Mrs. Valley szerint még nem. – Tartsunk egy kis pihenőt. – ajánlja fel, amit nem utasítok vissza. Köszönetképpen bólintok egyet, majd a sarokban elhelyezkedő táskámhoz sietek, amiből kiemelem az ásványvizemet. Egy hosszasat hörpintek belőle, majd visszarakom eredeti helyére. Egy törlőkendővel letörlöm a homlokomon csöpögő verejtékcseppeket, majd visszasétálok a parkettre. A tükör elé állok, ahol talpamtól a homlokomig végig mérem magam. Percekig néma csendben bámulom magam, végül pedig hatalmába kerül a gyengeség. Elvesztem minden erőmet, lerogyok a földre, majd teljes erőmből zokogni kezdek. Pár perc után két erős kart érzek körém fonódni, amik engem próbálnak nyugtatgatni.

Ma van a tizennegyedik szülinapom. Mindenki számára a szülinap egy fontos fordulópont, mert azt gondolják ez által egy évvel érettebbek lesznek. Ezen a napon az összes ember boldognak érzi magát, de én nem. Számomra ez a világ legrosszabb napja, amit a tánccal próbálok feledtetni.

- Mi történt kicsim? – kérdezi Abbie néni, mire nem tudok felelni. Nem bírom kiejteni ezeket a szavakat a számon, mert még én magam sem szeretném elhinni.

- Alis? – hallok meg hirtelen a bejárat felől egy ismerős vékonyabb hangot, aki miután a nevemen szólít, azonnal oda rohan hozzám. Letérdel elém, próbálja kideríteni mi bajom lehet, majd miután rájön, hogy ez most lehetetlen átkarol, és pont ez az, amire most szükségem van. Egy olyan emberre, akire most számíthatok.

- Cher. – karolom át gyermekkori barátnőmet, majd beletúrok hosszú, barna, selymes hajába. Jó érzés végre kiadni magamból ezeket, hogy valakinek sírhatok a vállán.

- Az, amire gondolok? – kérdi burkolva a lényeget, mire csak egy aprót bólintok, majd újra a vállára borulok, majd újra eszembe jut a jelenet, mikor édesanyám tudtomra adja, hogy elválnak aputól, aki pedig Angliába költözik.

Lihegve ébredek fel a rémálmomból, ami már három éve kísért. Még mindig nem sikerült túl tennem ezen magam, mivel ekkor nem csak apámat veszítettem el, hanem az egyik legjobb barátnőmet is Cher-t, aki szintén Angliába költözött a családjával. Azóta pedig megszűnt közöttünk a kapcsolat. Lehajtom magamról a takarót, majd a fürdőszobába megyek, ahol egy frissítő zuhanyt veszek. Beállok a zuhany alá, majd csukott szemekkel élvezem, ahogy a forró víz égeti a bőrömet. Mikor úgy érzem, hogy már eléggé felfrissült a testem, kiszállok onnan, majd egy törölközőt csavarok magam köré, hogy elfedje a testemet. A szekrényhez lépek, ahonnan kiemelem a mai viseletemet, amit gyorsan fel is veszek.
- Jó reggelt Katie. – köszönök a házvezető asszonynak, aki éppen a holnapután induló repülőjegyemet intézi. Féloldalasan rám pillant, majd gyorsan int egyet egy mosoly kíséretében. – Hova, hova kisasszony? – szólít meg, mikor tudomásul veszi, hogy az előszobában veszem magamra a cipőmet. –Nem is reggelizik? – kérdezi, miután leteszi a telefont.
- Majd Liam-éknél eszem. – tudom le egyszerre a két kérdést, majd megragadom a kilincset és kinyitom az ajtót. Kilépve megcsap az üde, de mégis kissé füllesztő nyári levegő, amit egy picit elfednek a szomszédkertben elhelyezett színes virágok. Egy öltönyös ember lép elém, majd kitárja előttem a fekete jármű ajtaját, amit gyorsan megköszönök, végül pedig helyet foglalok az autóban.
- A szalonba? – kérdi a szokásos utat, miközben én a biztonsági övemmel babrálok. Amint eljut a tudatomig a kérdés azonnal felé kapom a tekintetemet, majd elhabogom neki, hogy hová is szeretnék menni.

Remegve állok a hotelajtaja előtt, ahol unokabátyám szobája helyezkedik el. Másodpercenként tekintek körbe, nehogy valaki észrevegyen, de szerencsémre eddig csak a takarítónőbe ütköztem bele. Próbálok halkan, de mégis úgy, hogy hallja, kopogni neki, de eddig még nem kaptam választ. Mikor végképp elvesztem a türelmemet teljes erőmből verni kezdem az ajtót, majd ismét körbe nézek.
- Úristen! – kiáltok fel, mikor hirtelen egy erős férfikar ránt be az ajtón. – Elég lett volna, ha csak kinyitod az ajtót, be tudtam volna jönni magamtól is. – panaszkodom neki a kanapéról, amire az előbb dobott le. Lehuppan mellém, majd szorosan magához von.
- Hiányoztál már pindurpandúr. – szólít meg a becenevemen, amin kiskoromban szólítottak utoljára. Ezzel egyben sérti a koromat, más részben pedig jól esik a törődése.
- Te csaltál. – jelentem ki határozottan, miután befejeztük a videojátékot.
- Csak egy kicsit. – rántsa meg a vállát, mire meghökkennék, ha nem ismerném jól őt. Ehelyett elkezdem játszani a sértődött kislányt, ledobom magam mellé az irányítókart, majd ölbe pakolom kezeimet, végül pedig arckifejezésemet is átrendezem kissé. – Ne csináld már. – szólal meg nevetve. – Alis. – rángatja finoman a vállamat. – Ez nem ér. – magyaráz hozzám folyton, de nem reagálok rá. - Te akartad. – vált ördögire tekintete, de mire eszembe jutna a menekülés ötlete, rám veti magát és csiklandozni kezd.
- Li-Liam, hagyd abba. – kiabálok vele el-elakadozva a nevetéstől, de nem hatja meg. – Kérlek! – kiáltok fel, mire végre megadja magát, leemelkedik rólam, majd újra az eredeti pozícióban ülünk.
- Szeretlek. – karolja át a vállam, kezeinket összekulcsolja, majd egy puszit nyom az arcomra.
- Khm. – köszörüli meg a torkát valaki az ajtóban ácsorogva. – Ezt azért nem gondoltam volna. – lövell felém gyilkos pillantásokat, mire azonnal felpattanok a helyemről. – Azt hittem te más vagy. – adja meg az utolsó lövés. – Mit is gondoltam. – szólal meg utoljára, majd hátat fordítva elhagyja a szobát.
- Harry, várj! – kiáltok után reflexből, mire megtorpan. Utána sietek, végül pedig egymással szemben állunk. Tekintetén látom, hogy a magyarázatomra vár, de egy szó sem jön ki a torkomon. Nem tudom mit kéne most tennem, de úgy látszik nincs más választásom. Nem, nem tehetem, azzal lehet, hogy csak még jobban rontanék a helyzeten. Ijedtségemben rohanni kezdek a kijárat felé, miközben könnyeimet törölgetem az arcomról. Nem nézek vissza, nem foglalkozom velük, csak egy cél lebeg a szemem előtt, hogy mielőtt hazaérhessek.

.::Niall::.

- Gyerünk Niall, menni fog. – nyugtatgatom magam, miközben hatalmasakat fújtatok. – Csak nem fog elküldeni otthonról. – próbálom meggyőzni magam, majd mikor összeszedem magam, kilépek a hotelszobából, azzal a reménnyel, hogy igent mond a kérésemre, de erre teljesen váratlanul elfut előttem. – Akkor ez ennyi volt. – fújom le a tervemet, mikor meglátom arcán, hogy nincs igazán jó passzban. Visszasétálok a szobámba, magamra zárom az ajtót, majd bedőlök az ágyba. Elveszem az éjjeliszekrényen lévő fehér jegyzetfüzetemet, magamhoz veszem a gitáromat, majd írogatni kezdem a sorokat a lapra: You're so pretty when you cry, when you cry. Wasn't ready to hear you, say goodbye. Now you're tearing me apart, tearing me apart. You're tearing me apart.
- Jajj Niall, mi lesz így veled. – hajítom vissza helyére a füzetet, majd arcomat tenyereimbe temetem.